A „maximalista vagyok” egy trendi kijelentés, viszont az általános tapasztalatok és talán a sajátjaid is azt mutatják, hogy egy maximalista ember szinte sosem elégedett az életével. De olyan zsákutca ez, amiből van kiút.
Sokan terhelik életüket a rosszul értelmezett maximalizmusukkal, az önmaguk felé támasztott irreális elvárásokkal, a tökéletesség örökös hajszolásával. Ez a gondolkodásmód viszont sosem engedi meg az elégedettséget az élet egyik területén sem. Egy maximalista ember szinte sosem hajtja le a fejét elégedetten és sosem ébred szorongás nélkül; legyen szó magánéletről, munkáról vagy sportról.
A tipikus maximalista: sosem vagyok elégedett
A coaching során gyakran visszatérő elem a „nem tudok leállni”, „maximalista vagyok” kijelentés, de a „jól érzed magad így?” kérdésre viszont a tipikus válasz a „sosem vagyok elégedett”. A folyamatos elégedetlenkedés és az ebből fakadó szorongás az élet minden területére kihat, így alaposan fel kell tárni a kórós teljesítménykényszer mögötti okokat.
A maximalizmus mögött leggyakrabban valamilyen gyerekkori trauma – jellemzően a szülők felől érkező irreális elvárások és folyamatos elégedetlenkedés – húzódik meg. Emellett egyre többször tapintható ki egyfajta közösségi-társadalmi nyomás, elvárás is.
A maximalizmus két típusa
Érdemes különbséget tenni egészséges és beteges maximalizmus között; előbbi, noha szereti magasra tenni a lécet és komoly célokat kitűzni maga elé, a visszajelzésekre mégis nyitottan és befogadóan reagál. Hibázni számára pozitív eseményként jelenik meg és az élet szerves részeként éli meg, amiből építkezni lehet. Ezzel szemben egy a kóros maximalista egészen másképpen működik; rosszul éli meg, ha hibát követ el, a legkisebbeket is felnagyítja és kiterjeszti a nagy egészre, a negatív visszajelzésektől kiveri a víz, iszonyatos szorongással telnek a napjai.
Számára csak a százszázalék fölötti teljesítmény az elfogadható, a végeredmény gyakran a kiégés.
Egy betegesen maximalista ember
- a hibákban saját alkalmatlanságát látja
- a magabiztossága egyenes arányban áll a teljesítményével
- a saját maximalizmusát várja el mindenkitől
- biztonsági játékos, komfortzónán belül marad és kerüli a hibázás lehetőségét
- folyamatosan szorong
- folyamatosan elégedetlen
- egyre romlik a mentális és a fizikai állapota (amit így őrizhetsz meg)
Amit a maximalisták nem tudnak: hibázni természetes dolog
Minden ember hibázik az élete összes területén. A hibák lehetnek kisebbek és nagyobbak, helyrehozhatók és „végzetesek” is. De lehetnek kreáltak is. Nagyon fontos definiálni önmagunk számára, hogy mit is tartunk hibának, mert ez nagyban meghatározza a frusztrációs szintünket is. A maximalizmusba belebetegedők egyik jellemzője, hogy e lépést kihagyják az életükből, ezért szoronganak (!) egy nem csatolt doksi vagy egy elütés miatt.
Érdemes újra kimondani: szinte minden maximalista ember szorongása mögött meghúzódik egy mélyebb, katalizáló téma, aminek a főszereplője lehet egy zsarnok anya vagy egy kőkemény, frusztrált és a saját életével elégedetlen apa is.
A maximalizmussal foglalkozni kell, de nem szükséges azonnal terápiába vonulni, hiszen az ember képes megtalálni a saját megoldásait is. A magas szintű önismeret, a reális énkép és a teljesíthető célok kitűzése, a tökéletes helyett a kiválóra törekvés az első lépések a kóros maximalizmussal való leszámolás útján.
Amit azonnal megtehetsz magadért: tudatosítsd a sikereid és ne fukarkodj az öndicsérettel!
Egy vessző, egy pont nem „hiba”. Nem ott lenni a gyerekünk fontos pillanatainál, rosszakat lépni egy házasságban, rossz helyre utalni egymillió forintot, nem figyelembe venni egy másik ember szükségleteit. Itt kezdődnek a hibák.
Összefoglalva:
- a maximalizmus kétféle lehet
- a beteges maximalizmus elégedetlenné teszi és rontja az ember életminőségét
- fel kell tárni a maximalizmus okait
- van kiút az ördögi körből egy elégedettebb élet felé
(Címlapfotó: Noah Buscher/Unsplash)
