Szerinted segítséget kérni szégyen? Mikor érkezik el az a pont valaki életében, amikor érdemes segítséget kérnie?
„Csak a hülyék járnak pszichológushoz és coachhoz…”, „Csak a gyengék kérnek segítséget…”. „Ne hisztizz…!” Olyan emberek igen gyakori mondatai ezek, akikről öt perc beszélgetés után kiderült csendesen, hogy ideje volna az elcsendesülésnek, a szembenézésnek. S talán ideje volna a segítségkérésnek is, mégsem teszik meg hozott- és szerzett minták, külső elvárások béklyóitól korlátozva. Összességében is elmondható, hogy a destruktív egó, a büszkeség, a dac nem oldott még meg sem üzleti-, sem magánéleti problémákat, inkább csak mélyítette azokat.
Segítséged kérni ciki?
Pedig nincsen olyan ember a földön, akit ne értek volna kudarcok, csalódások, ne lennének konfliktusai a kapcsolataiban, a munkahelyén. Az összes bennünket ért inger és hatás lenyomatot hagy rajtunk mindkét előjellel, amelyek következményei meg is jelennek az életünkben. Örülünk, amikor egyensúlyban vagyunk, de ne kerteljünk: a következmények lehetnek súlyosak is, amelyeket károsodás nélkül csak ideig-óráig lehet cipelni.
Az a kérdés: boldogulhat-e az ember egyedül s hogy ciki-e segítséget kérnie?
Szerintem segítséget kérni az ember életében az egyik legtisztább pillanat. A beismerés, az önelfogadás felszabadító pillanata, önmagunk meghaladása.
Természetesnek, alapvető „programnak” kellene lennie annak, ha az életünk bármelyik területén is az erőnket meghaladó nehézséggel találkozunk, akkor segítséget kérünk; legyen szó egy traumáról, egy vezetői dilemmáról, vagy megrekedt karrierváltásról, esetleg életmódváltásról.
Life coaching ezer évvel korábban
A segítségkérés képessége a jó életminőség alapja is; ezt az ember korlátozottan ugyan, de tudta már az ősközösség idején is, ahogy később az emberek évezredeken keresztül keresték föl az adott korszak coachait; varázslókat, látókat, gyógyítókat, táltosokat, a bölcseket. Könnyű volt nekik, igaz? Nem volt még internet, közösségi média, personal branding, nem kellett a nap minden percében tökéletesnek látszani. Segítséget kérni régen sem volt ciki – vajon most miért az?
Korunk emberét agyonnyomják az elvárások – a sajátjai éppen úgy, mint a sikert és az erőt patikamérlegen mérő külvilág elvárásai. Így mára a „segítségkérés” a „gyengeség” önbizalomromboló szinonimájává vált, szinte lehetetlenné téve egy magasabb szintre való belépést, egy jobb életminőség elérését.
Mi az, ami miatt korunk végzetesen sikerorientált és a sebezhetetlenség mítoszának vakcinájával beoltott emberét megakadályozza a beismerésben és a „kérésben”, így voltaképpen a kiteljesedésben?
Mivel mindannyian egyedi élet-algoritmussal bírunk, az akadályozó tényezőkről, csak nagyvonalakban:
- a családból hozott minták, stratégiák
- az életút során szerzett tapasztalatok alapján kialakított stratégiák
- személyes, belső elvárások
- torz közösségi-társadalmi (de később akár személyessé is váló) elvárásrendszer
- tévesen értelmezett és az alapvető ösztönöket megerőszakoló (nemi)szerepfelfogás
- tökéletesség és a sebezhetetlenség eltorzult ideájához való ragaszkodás
Meggyőződésem, hogy kellő bátorsággal szinte minden téma feldolgozható és javunkra fordítható.
Hogyan kell segítséget kérni? A férfiaknak van mit tanulniuk a nőktől
Azt látom az elmúlt években – igaz, hogy mindez tökéletesen egybecseng a vonatkozó kutatásokkal – hogy a férfiak jelentős részének kifejezetten gondot okoz segítséget kérnie, pedig éppen annyi és minőségében sem igazán eltérő témáik vannak, mint amikkel a nők is megküzdenek. De egy lényeges eltérést azért mégis csak hadd nevezzek meg: miközben egy férfi nem lehet „gyenge” s így segítséget sem igazán kérhet, s ezért az érzelmeit, érzékenységét blokkoló páncélt kell növesztenie, addig a társadalom felrója számára, hogy „érzéketlen előember”.
Mi segíthet?
A helyzet felismerése, tudatosítása és elfogadása. Ezt vállald föl önmagad előtt és kérj. Ha kérsz, mindig meg is adatik. Biztos vagyok abban, hogy mindez már a következő reggel egy új minőséget hoz az életbe.
(Címlapfotó: Claudio Schwarz/Unsplash)
